A könyv középpontjában egy olyan barátság áll, mely a maga nemében nem igazán mindennapi. Dolores Claiborne házvezetőnőként dolgozik a megkeseredett és gonosz szipirtyó Eva Donovannél sok-sok éven át. Kisebb-nagyobb csatáik már egész megszokottá váltak számukra. Egyik nap azonban a magatehetetlen, beteg Eva lezuhan az lépcsőn, és Dolorest gyanúsítják a meggyilkolásával. A nőt - öregasszonyt - egész életén át kísértette sötét múltja, és most, megelégelve, hogy mindenki gyilkosnak tartja, beszámol a rendőrkapitánynak élete nehéz titkairól, többek között arról a bizonyos napról is, mikor egy órára a Hold teljesen eltakarta a Napot.
Mint az író összes könyve, ez is utánozhatatlanul zseniális, a karakterek, az életutak és jellemábrázolások mind-mind fantasztikusak. Az egészben legjobban nekem a két asszony furcsa kapcsolata tetszett - ez a szeretet-gyűlölet határ olyan halványan húzódott kettőjük között, és nekem is olyan gyorsan változott mindvégig a véleményem Veráról, hogy néha még én magam se tudtam, mit is gondoljak. Egyértelműen sajnáltam Verát, persze nem az elején, és utána is megmaradt annak a gonosz boszorkánynak, de ahogy egyre többet lehetett megtudni az életéről (már amennyit meg lehetett tudni), úgy értettem meg őt egyre inkább.
Igen, volt pár rész, ahol a frász kerülgetett, de nem ez volt a legmeghatározóbb a könyvben, amit igazából egy kicsit sajnáltam is. Nem mintha szívrohamban szeretnék meghalni, de néha hiányzott a jól megszokott kinges borzongás. Bár lehet, hogy ez már csak az én hibám, mert minden könyvében a Ragyogás és a Tortúra közbeni/utáni érzéseket keresem magamban, de gondolom, hiába.
"Estében megint visított. A kút fala visszaverte a hangot. Ez más volt, mint amire számítottam - hogy esés közben visít. Aztán puffanás hallatszott, és abbahagyta. Egyszerűen abbahagyta. Ahogy egy lámpa abbahagyja a világítást, amikor valaki kihúzza a dugót a falból."
0 .:
Megjegyzés küldése