Stephen King - Nem jön szememre álom

Mint a legtöbb King-regény, ez is elég nehézkesen indul (a 700 oldalnak is megvannak a maga hátrányai), de aztán rendesen bepörög, nem kellett volna olyan sokszor lefekvés előtt olvasnom. A vége felé viszont nekem már túlságosan szürreális, számomra inkább volt nevetséges, mint ijesztő. Az epilógust viszont szerettem.

Nem tudom, miféle leírást kanyarítsak ide, mert elég sok szálon fut a cselekmény, és összefoglalni is lenne legalább fele olyan hosszú, mint maga a történet. Ám lényeg a lényeg: a fő téma az álmatlanság, Ralph Roberts ugyanis a felesége halála után szenvedni kezd tőle, és ennek mindenféle további folyományai lesznek.
Álmatlanságban szenvedni soha nem kellemes, hiszen hajnalban maximum a kutya van ébren, és halott a tévé is. Öregkorban pedig még jobban megviseli az embert. Ám Ralphnak így lehetősége van olyan dolgokat is észrevenni, melyeket a köznapi, egészséges emberek nem láthatnak.

"Ralph érezte, hogy Lois megmarkolja a kezét, majd ellazul a szorítása, mintha úgy döntött volna, hogy nincs közvetlen veszély. Aprót lépett előre, ránézett Doki 1.-re, róla Doki 2.-re, majd megint Doki 1.-re.
[Kik vagytok?]

/399. o./