más

Nem számítottam másra, de azért fáj.
Dühös vagyok és elkeseredett.
És még az eső is esik.

Annyira távoli és komolytalan volt az egész, de sokat jelentett, újból erőre kaptam, mertem reménykedni, most pedig arculcsapásként ér a felismerés, hogy ezzel egyedül voltam. Tudtam, hogy megint túl naiv vagyok, de az agyam önmagától kezd fantáziálgatni, nem lehet neki parancsolni. Én is meg vagyok lepve kissé, hogy ez most mennyire fáj. Összetörtem. Túl tökéletes volt ahhoz, hogy igaz legyen.

A legrosszabb, hogy nem tudom elterelni a gondolataimat se, a filmek nem érdekelnek, könyvet pedig hiába olvasok, nem fogom fel. Csak az jár az eszemben, mi lett volna, ha... Egyetlen alkalomra lett volna csak szükségem, akár pozitív, akár negatív lett volna a végkifejlet, nem szenvednék ennyire.