Cormac McCarthy - Az út

Nem nagyon szeretem az ilyen világvége-történeteket, de ez nem is a hagyományos értelemben vett katasztrófaregény. Itt már nincs mi elől menekülni, hacsak nem az egyre inkább megkörnyékező halál elől, és már nincs miért harcolni a saját életeden kívül.
A világ porrá égett, és ezeken az elszenesedett maradványokon küzd apa és fia az életben maradásért. Napról napra, percről percre élnek, sosem tudhatják, mikor esznek utoljára, vagy hogy akivel összetalálkoznak, ellenség-e vagy barát.
Ilyen embertelen körülmények között nagyon nehéz embernek maradni, de az apa mindent elkövet, hogy még ebben a helyzetben is tisztességes embert neveljen a fiúból. Akár a saját élete árán is.

A könyv nem a szokásos értelemben vett regény, legalábbis nem olyan, amilyennek egy könyvet megszoktunk. Nincsenek vesszők (ami eleinte számomra rettentő zavaró volt, de aztán fokozatosan megszoktam), és nem ragaszkodik a párbeszéd hagyományos formáihoz sem.
Ezek a jelenségek bennem csak még élethűbbé, megfoghatóbbá tették a történet puritánságát, nyomasztó érzéseit, nagyon jól érzékelhető mindvégig a szenvedés, a múlt iránt való vágyódás, és a halál félelme és egyben kívánása.

Az úton haladva egyetlen szabály van csak: soha ne add fel.

"Kisétált a szürke fénybe megállt és beléhasított a világ végső igazsága. A végrendelet nélkül hajthatatlanul keringő rideg földgolyó. A könyörtelen sötétség. A nap vak parhelionjai láncukat letépve menekülnek. A mindenség összeroppanó fekete űrje. Miközben valahol két űzött vadállat reszket vackára lapuló rókaként. Kölcsönvett napok és kölcsönvett világ amit kölcsönvett szemmel siratunk."