Gabriel G. Márquez - Száz év magány

Nem vagyok az a tipikus szépirodalom-olvasó, nem tudok ráhangolódni az elnyújtott történetekre, amikben 500 vagy ezer oldalon keresztül alig történik valami. Ezt is csak azért vettem a kezembe, mert hát klasszikus, meg tudjak nagyzolni, hogy én bizony elolvastam. Nos... ez az egy előnye volt az egész könyvnek, mert nem emlékszem, hogy valaha is olvastam volna valamit egy hónapig.
Azt se tudnám megmondani, mi történt benne, mert körülbelül semmi. Vagy ha mégis, az elbújt a - az én ízlésemnek - túlcifrázott képekben.

Tény, hogy megvan a varázsa, és vannak részek, amikbe egész jól bele tudja lovallni magát az ember, de részemről elég ritkán voltak ilyenek, mert általában egy oldal után mindig letettem. Lehet, hogy ez egy ilyen könyv: lassan kell adagolni, elgondolkozni az olvasottakon, emészgetni, visszadobni, majd újra lenyelni (fincsi), hogy igazán bennünk maradjon. Legalábbis így gondolom. Én viszont jobban szeretem, ha pörögnek az események, és ha úgy akarom, akár órákon keresztül elmélyedhetek a történetben, hogy egy új világot adjon, és kiszabadítson a sajátomból.

Tehát Száz év magány. Mielőtt belekezdtem volna, sokat gondolkoztam, hogy vajon mit akar jelenti a cím. Nos, pont azt. Egyetlen család több generációt felölelő utazása a szegénységtől a gazdagságig, élettől a halálig, születéstől születésig, békétől a háborúig, gyermekkortól az időskorig, a nagy vezetőktől a magány felemésztő fájdalmáig.

"Mindketten egyszerre ébredtek rá, hogy ebben a szobában mindig március van és mindig hétfő, s ekkor megértették, hogy José Arcadio Buendía nem is volt olyan bolond, mint ahogy a család mondta, hanem az egyetlen, akinek elég esze volt felismerni azt az igazságot, hogy az időt is érhetik zökkenők és balesetek, miáltal darabokra törhet, és otthagyhatja egy szobában valamelyik örök szilánkját."