Stephen King - A coloradói kölyök

Érdekes volt Kingtől krimit olvasni. Szokatlan inkább. És habár nem vagyok oda a krimikért, mert utálom, hogy a megoldásra az utolsó pillanatig kell várni, én pedig úgyis az első fejezet után hátralapoznék, hogy tudjam, ki a gyilkos, itt hiába lapoztam hátra. De ennél többet nem mondok, nem akarom lelőni a poént.

A történet egy kis szigeten játszódik, ahol egyszer régen egy furcsa bűntény/baleset történt. Két fiatal a tengerparton talált egy halott férfit, akiről senki nem tudta, hogy került oda, senki nem ismerte, senki nem is látta egész életében. A helyi újságírók azonban mindent megtesznek, hogy többet és többet tudjanak meg a furcsa (és halott) idegenről.

Nos, oké, igazából annyira nem voltam oda a történetért, leginkább a vége miatt, amit érthető okokból nem magyarázhatok meg. Nem éreztem benne King igazi valóját. Volt pár mozzanat, a stílusban is ott bujkált ő maga, a rejtély, az emberi történetek, de ez akkor sem ő volt. Az Utószó ellenben megfogott, imádom, mikor a megfoghatatlan dolgokról elmélkedik. A monológjai valahogy soha nem laposak, érdekes dolgokat mond, olyan dolgokat, amiket magunk is tudunk, de leírva, hogy ott van az orrunk előtt, igazán szembesülünk is velünk, nem csak átfut az agyunkon, hanem elgondolkodunk a dolgon, még ha csak az olvasás erejéig is. És imádom a metaforáit. Már ha ezek azok.
Úgyhogy most inkább az Utószóból idézek.

"Én azért írok, hogy kiderítsem, mit is gondolok valójában. A coloradói kölyök írása közben pedig arra jöttem rá, hogy talán - csak talán - a rejtélyek gyönyörűsége az, ami lehetővé teszi, hogy épelméjűek maradjunk, miközben törékeny testünket próbára téve száguldozunk az élet pusztító versenyén."

/163.o./