R. P. McMurphyt, az öntörvényű rosszfiút választás elé állítják: börtön vagy elmegyógyintézet. Ő ez utóbbi mellett dönt, és az intézetben való felbukkanásával egy csapásra ő válik a betegek vezetőjévé. A bentlakókat normális emberekként kezeli, viccelődik, nevet, és szent céljává a főnővér és a személyzet felbosszantását tűzi ki. Még nincs tisztában azzal, hogy a saját épelméjűségével játszik, és hogy ennek a viadalnak csak egyetlen győztese lehet.
"McMurphy végigneveti a nyüzsgést. Dől egyre lejjebb álltából ülő helyzetbe a kabin fala mentén, és szétterjeszti nevetését a vízen - neveti a lányt, a tagokat, George-ot, engemet, ahogyan a vérző nagyujjamat szopom, a kapitányt kinn a mólón, a biciklistát és a kutasokat, az ötezer egyforma házat és a Főnénit a legvégén. Tudja, hogy az embernek nevetni kell a fájó dolgokat, mert másképp oda az ép ész, és az őrületbe hajtja az embert a világ. Tudja, hogy ott a keservesebbik fele is mindennek, hogy a nagyujjam sajog, hogy Candynek a mellét fölhorzsolta az orsó, és hogy a dokinak elment a szemüvege, de akkor se engedi a fájdalmat ráülni a jókedvre, mint ahogy a jókedv se ülhet rá nála a fájdalomra."
/260. o./
0 .:
Megjegyzés küldése