Stephen King - A rémkoppantók

Roberta Anderson westernírónő a Haven kisváros peremén fekvő birtokán él visszavonultan. Egy szép napon erdejében sétálva megbotlik egy földből kiálló fémdarabban. Roberta eleinte csak kíváncsiságból, majd végül már szinte kábult kényszerben ássa ki az egyre inkább űrhajóra emlékeztető tárgyat. És a test minél inkább kiszabadul a földből, a kisváros lakóin annál furcsább változások következnek be: olvasnak egymás gondolataiban, világrengető ötleteik támadnak, és egyszerű gyermekjátékokból életveszélyes fegyvereket fabrikálnak önkívületükben. Azonban a gigantikus méretű testből áradó sugárzás negatív hatásokkal is jár: az emberek rendre elveszítik a fogaikat, csillapíthatatlan vérzésük támad...
Egy féltékeny asszony először férjével, majd magával végez egy hadiipari kutatóintézetnek is becsületére váló szerkentyűvel; egy kisfiú amatőr bűvészkedés közben eltünteti szeretett kisöccsét, a kisváros köztiszteletnek örvendő rendőrnője önmagát robbantja fel, amikor megpróbál hírt adni a Havenben történő dolgokról a külvilágnak... Ugyanis furcsa módon a kívülről érkező emberek nem jutnak át a városon.
Jim Gardener Roberta Anderson jó barátja, rá azonban egy régi sérülés következtében a fejébe ültetett fémlemez miatt nem hat a veszélyes következményekkel járó sugárzás. Ennek ellenére segít a tárgy kiásásában... egészen mindaddig, amíg rá nem döbben, hogy a dologból semmi jó nem sülhet ki, és hogy legjobb barátja egyre furcsább változásokat mutat - kívül és belül egyaránt. Ekkor viszont minden ravaszságára és ügyességére szüksége van ahhoz, hogy egymaga véget vessen a dolognak.
Ami egy olyan városban, ahol minden ellenséged gondolatolvasó és olyan fegyverekkel harcol, ami a Földön ezidáig meg se fordult... hát, nem is olyan könnyű.

"Tegnapelőtt éjjel, tegnap,
rémkoppantók, rémkoppantók
az ajtómon bekopogtak.
Eszem elment, Bobbié meg visszajött,
De még a rémkoppantók kopogása előtt!

Megtorpant. Mi ez a rémkoppantó-hülyeség?
Válasz helyett a mély hang, amely oly rémítő és mégis oly valódi volt, mint egy búvársirály kiáltása az üres tó fölött, ismét megszólalt: Bobbi bajban van!
Újra elindult, a korábbi feszes tempóban... azután egyre gyorsított. Kimennék, gondolta. De mégsem merek, olyan félelmetesek a rémkoppantó emberek.
Fölkapaszkodott az idő kifehérítette lépcsőn, amely a gránit hegyoldalban fölfelé vezetett a szállodáig. Amikor a kezével megtörölte az orrát, látta, hogy ismét vérzik."

/156.o./

Nem azért szeretem SK-et, mert olyan jó történeteket ír (tisztelet a kivételnek). Jó néhány ilyen földöntúli dolgokkal foglalkozik, ami nekem nem jön be mindenhol. Viszont imádom a stílusát, ahogy kelteni tudja a feszültséget, az öniróniáját, a szabadszájúságát, és hogy minden könyv elején ír egy kis 'szerzői megjegyzést', ahol elmeséli, miként született a történet, vagy mi inspirálta. Ez olyan jó dolog.